Sárika, bocsáss meg, hogy fogdostalak 

Egy apa nyílt levele a nőkhöz 

Lakótelepen nőttem fel, nem is akármilyen kortársi közegben: a környék „fenegyerekei” voltunk, nyomkodtuk a kapucsengőket, bemásztunk az építési területre, konzervdobozt kötöztünk a macskára, kereket szúrtunk ki, csokit loptunk a félvak Margitka bódéjából. Legalábbis sokáig azt hittem, csak ezeket követtük el. Mert az valahogy természetesnek tűnt, hogy a lányok után füttyögtünk, beszólogattunk, buszon melléjük ültünk, hozzájuk nyomakodtunk, suliban mentek a „fogdosásos csörték”, még listánk is volt, kinek hány lányt sikerült „megcsöcsörésznie”.

test zaklatás

Középiskolában sem voltak sokkal különb időtöltéseink, ott már azt striguláztuk, hányójukat vittük a művház mögötti fészerbe. A lányokat egyszerűen testnek tekintettük, és ez még akkor sem igen változott, amikor pedig bennünket is eltalált Ámor nyila. Persze később megkomolyodtunk, mindenki családot alapított, nem is igen gondoltam már ezekre az időkre.

Egészen addig, amíg a hatodikos lányom sírva nem jött haza az iskolából, mert a fiúk fogdosták. A lányom visszahúzódó, félénk, rendkívül érzékeny teremtés, aki az elmúlt nyáron bizony elég látványosan nővé fejlődött. Rögtön az első iskolai napon ezt a fiúk nyilván szóvá is tették. Most január van, és a megpróbáltatások tanári közbenjárásokra sem sokat enyhültek. Nem telik el úgy hét, hogy ne jönne letörten haza valami beszólás vagy kéretlen érintés miatt. Szorong, a melle miatt görnyedten jár, a tesiórákat gyűlöli, az utcán riadtan siet el a munkások mellett. Apaként tehetetlen dühvel nézem mindezt. Mondhatjátok, hogy itt a karma, lám, visszakaptam, és így is van, ám ezen túl valamit tenni is kellene. Nem tudom, mit lehetne. „A fiúk már csak ilyenek”, nem? Talán célirányos neveléssel? Annak folyamatos sulykolásával, hogy a nő teste szentség, minden ember teste szentség, amihez csak az ő hozzájárulásával érhetünk? Következmények kiszabásával akár egy szándékos mellhez érés miatt is? Nem tudom. Én a magam részéről megteszem, amit megtehetek, és legalább nyilvánosan bocsánatot kérek.

test zaklatás

Sárika, kérlek, bocsáss meg, hogy a matekórákon a vonalzóval a nadrágod derekát húzogattam és a melltartód nyitogattam. 

Juditka, Piri, Zsófi, Erzsi, Mara, Kati, Juli és még sokan mások, megkövetlek benneteket azért, amiért a blúzotok alá nyúltam, szoknyátokat húzkodtam, feneketeket markolásztam, hiába kergettetek végig érte százszor is a suliudvaron.

Lányok, akik szerelmet remélve bújtatok velem ágyba, hogy aztán többé ne halljatok rólam, kérlek, bocsássatok meg.

Hogy a haveroknak a legvulgárisabb szavakkal ecseteltem együttlétünket, durva túlzásokba esve, bocsássatok meg. 

Hogy nemcsak egymással beszéltük meg, melyikőtökkel mit tennénk, de nektek is tudtotokra adtunk folytonos beszólásainkkal, bocsássátok meg.

Ti lányok, akik után fütyültünk, akik mellé a buszülésre zuttyantunk, akik mögé a tömött villamoson tolakodtunk, bocsássatok meg.

Jankák és Krisztinák, Annák és Zsuzsák, csitri lányok és érett nők, remélem, egyre többen kérünk tőletek bocsánatot. És egyre többen tanítjuk majd a fiainknak, hogy a nőhöz így közeledni igenis bántalmazás, legyen az verbális vagy tettleges. Mert az sokkal jobban fog fájni, ha a saját lányának a könnyes tekintete mutatja majd meg, hogy ez mennyire így van. 

43 Tovább

Az ember, aki meg akart gazdagodni

Ha apám nem lenne, ki kellene találni. Nem is tudom, ki találhatta volna ki: egyaránt hajaz Marquez különc hőseire, Dosztojevszkij nagyduhaj Dmitrijeire, Mikszáth dzsentrijeire, Jókai tékozló nemeseire vagy Rejtő svihákjaira.

bukásDisznóvágás bicskával és nyitott koporsó
Persze gyerekként még csak annyit tudtam, hogy ha nem lenne, ki kellene találni. Ezt hallottam, amikor autóval ment valahová, de busszal jött vissza, mert elfelejtette, hogy már újra van jogsija. Ezt, amikor félrészegen megéhezvén zsebkést döfött a téesz disznajába, hogy aztán az, hátán csimpaszkodó apámmal visítva végigszáguldjon a falun. Ezt mondták, amikor másik táborba vitt véletlenül, amikor egyetlen kártyapartiban elvesztette a vadonatúj Golfját, vagy mikor a frászt hozta mindenkire, mert hajnalok hajnalán nyitott koporsóban, cigányzenével végigvitette magát a főúton, csak hogy érezze, milyen lesz majd. Mégsem ezekről susmorogtak a legtöbbet a kispadokon, hanem a meggazdagodási kísérleteiről – és persze bukásairól.

A Nagy Gombapince project 
Apám ugyanis úgy ugrott a kapitalizmusba, mint kisgyerek a medencébe. Hassal, háttal, fejjel, csattanva, mélyre úszva, magasra ugorva, habzsolva mindent, ami jön. Emlékszem, a legelső falrengető ötlete a gombapince volt. Mire anyám hazajött a munkából, a kert közepén egy hatalmas üreg tátongott, félig lebetonozva, és mindent elleptek a munkások hadai (naná, téesz-vezír volt, minden háztáji munkát így oldott meg: anyámmal felosztották egymás közt, majd apám fogta, és a maga részére melósokat hívott, akik sörökért, borokért, ezért-azért elhordták a havat, megmetszették a szőlőt, átfestették a kerítést). Anyám ordított (pláne mert a pénzt az ő dugikészletéből kölcsönözte), apám égig érő lelkesedéssel ecsetelte, hogy de hát mi itten most majd meggazdagszunk. Ezt demonstrálandó, másnap szabadságot vett ki, és egész nap a kertben ülve bámulta A Nagy Gombapincét. Merthogy majd ő kilesi, mikor honnan süti meg a Nap. Jegyzetelt bőszen, intézkedett, nagy zsákok érkeztek, pincébe hordattak, kiboríttattak (velünk egyetemben). Telt az idő, gomba sehol. Már rég lennie kéne, de még sehol. Apám mérgében kapta az összes földet, kiszórta a kertbe, és bejelentette, hogy akkor a pincéből ezennel úszómedence lesz, ő pedig inkább videótékát nyit. (Nota bene: 2 évvel később a kertben térdig jártunk a gombákban).

bukásMajd hozok Törökből! 
És lőn. Garázs kipucol, polcokkal telerak, szolgáltató szerződést köt, érkeznek a filmek, a falu hangosbemondójában elhangzik az ige, miszerint immár kis falunkban is lehet otthon mozizni ócsó pénzért.
De ha már vevőkör, nosza, bővítsük ki. Apám utazásszervezővé is avanzsált közben, s megszippantotta, hogy milyen jó kis haszon van a török árukon. Nosza, megyünk Törökbe! Aranyak, bőrkabátok, kosztümök (egybevarrva a blúzzal, ilyet se látott még a nép, komplett kis esküvői szett, én mondom!), tigrises faliszőnyegek, Impulse dezodorok, pisztácia, donaldos rágó, felül csíkos fehér cérnazokni, akár szandálhoz pöpec, suhogós melegítők, kész Kánaán.
Persze Apám épp olyan üzletember volt, amilyen ez várható volt: rosszul rendelt be (1000 lábtörlőt a 700 házat számláló településbe, évekig osztogattuk), megbukott a határon, eldorbézolta a hasznot, hitelezett boldog-boldogtalannak, ingyen szuveníreket osztogatott, és hát nőkkel-kocsmákkal-kártyapartikkal teli életmódja sem volt épp költségkímélő.

bukás
Én vagyok én, a kocsma közepén 

Vakarta is a fejét, mi legyen, már nem megy úgy a bolt, panaszkodott éppen német barátainknak, akik a kertünkben állították fel lakókocsijukat. Itt, nálunk jóformán csak a kocsmák mennek, az alig kétezres falu 7-tel büszkélkedik. Talált, süllyedt: legyen egy nyolcadik, világosodott meg apám. A németekkel kézrázás, üzletkötés, a lakókocsi marad, talponállónak. Így is lett, majd a kocsma szép lassan átvette a videótéka-vegyesbolt helyét, alattomban szaporodtak a kerti asztalok, kiszorították a parfümöket, fülbevalókat, selyem adidasokat, végül anyámat és a családot is, az egész házunk-kertünk egyetlen nagy kricsmivé lett, amelynek közepén persze apám koccintgatott az ingyenpiákkal traktált pillanatnyi haverokkal.

bukásA nagy tékozló hazatér - vagy mégsem? 
Ez így ment évekig, míg szépen le nem amortizálódott minden, apámmal az élen, aki egy átmulatott súlyos éjszaka után, ami csaknem a végső lett, szép komótosan összeszedte a holmiját, bőröndbe gyömöszölte, megivott még egy utolsó unicumot, és felszállt a buszra, ami az elvonó előtt tette le. Ennek már 20 éve, azóta nem iszik, eltűntek az éjjeli pillangók, a kártyapartik, őrült duhajkodások, ahogy eltűnt apám életében legalább 5 háznyi vagyon (minden családtagnak jutott volna egy), a saját háza, a pozíciója és persze a nyugodt, szép családi élet úgy mindenestül a mi gyerekkorunkból.
Mégsem haraggal vagy csalódással nézzük a már megőszült, elcsendesedett nagypapát, aki most ott ül újonnan megteremtett kicsiny kertjében, és az emlékezés fényeivel a szemében legelteti tekintetét a rózsákon. Mert azok a fények huncutul csillannak fel, és mert tudjuk, ő egyszerűen ilyen: az elvonó után sem lett alapjában véve más, továbbra is folyton üzletel (alkohol befolyásoltság híján kevésbé rosszul), ugyanúgy hitelez mindenkinek, akin megesik a szíve, és bölccsé lett homloka mögött ma is meggazdagodási tervek kergetik egymást szédítő ütemben. Apának, pláne férjnek borzasztó volt – de szegényebb lenne a világ, ha nem szaladgálnának benne hozzá hasonló, különös figurák, és az lenne a zaklatott gyerekkorunk is, ha apám nem tette volna az egészet egy furcsa regény kalandos fejezetévé. És ma már egészen más hangsúllyal él bennem a mondat, akárhányszor meglátom őt: bizony, ha nem lenne, ki kellene találni.

11 Tovább

Miért nem dönthetünk szabadon a halálunkról? 

Amikor nulla az esély a gyógyulásra
A gyerekkori legjobb barátom Huntington kórban szenved. Ez az a bizonyos betegség, amellyel Tizenhármas küzd a Dr. House-ban. A valóságban ez a küzdelem persze jóval durvább – Péter 30 évesen tudta meg, hogy a gyilkos betegséget neki is továbbörökítette apja, akinek végignézte gyötrelmes haláltusáját. A Huntington szörnyű, kegyetlen betegség az érintettnek és a családjának egyaránt. Fokozatosan veszi el az ember méltóságát: nehezítetté válik a mozgáson túl az evés, nyelés, beszéd, sőt, a gondolkodás is, demencia alakulhat ki. Péter már 10 éve harcol a kórral, nem tud egyedül öltözni, enni, járni, a beszéde alig érthető, de a gondolkodása, ha lassult is, még mindig a helyén van. És akárhányszor meglátogatom, pontosan tudom, mit gondol rólam. Hogy áruló vagyok.

eutanázia  huntington szabadság

Éveken át azért könyörgött, hogy öljem majd meg 
10 éve még aznap eljött hozzám, ahogy meglett az eredmény. Rettenetesen össze volt törve, de talán kétségbeesettebb volt attól, hogy nem segít majd neki meghalni, mint magától a diagnózistól. És ezt akarta tőlem: ígéretet arra, hogy megteszem majd, amit meg kell, ha itt van az ideje. Nem heteket és hónapokat – éveket vitáztunk a kérdésről. Amíg lehetett, amíg bírt beszélni, érvelni, volt ereje győzködni és kifejezni az érzéseit, megfogalmazni a meglátásait. Mindketten hívő emberek vagyunk, noha más módon, de azok. A vitában nem két ellentétes vélemény állt szemben, hanem a kételyeink, bizonytalanságunk a „mit szabad”-ban, a felelősségben, a megoldások létezésében.

eutanázia  huntington szabadság

Kérdések, válaszok nélkül 
Dönthetünk-e Isten helyett? Ha nem, akkor hogyhogy elfogadhatjuk az orvosi kezeléseket? A kemoterápiát vagy a sejttranszplantációt sem Isten találta ki. Akkor nem arról van szó, hogy mesterségesen meghosszabbítjuk azt időt, amit eleve kijelölt számunkra?
Másrészt viszont van-e jogunk a fájdalmas haldoklás elől elmenekülni? Nem ki kell-e ezt is „vajúdni”, nem lehet, hogy meg kell szülnünk a halált? Mert ha nem tesszük, karmikusan nem rójuk le a tartozást, és újra meg kell tennünk?
És van-e jogunk ráterhelni egy másik emberre ezt a felelősséget? Beleírni élete történetébe egy olyan epizódot, amelyben megfoszt az életétől valakit, egy olyan részt, amely örökre meghatározza azontúl a személyiségét?
De van-e jogunk a családunkat kitenni annak, hogy éveken keresztül a mi haláltusánkat élje? És a legjobb barátunkat az eutanázia megtagadásával annak, hogy elvegyék tőle a méltóság utolsó morzsáit is? És van-e joga a társadalomnak, hogy megszabja, hogyan halhatunk meg? Mennyire a sajátunk az életünk? 

eutanázia  huntington szabadság

Ha igazán jó barát lennék, eutanizálnám? 
Kérdések, kérdések, amelyekre végül sosem találtunk megnyugtató választ. Az idő pedig egyre haladt, ahogy Péter állapota is előre. Ma már nem tudná a szájához emelni a kezét, hogy bevegyen egy marék gyógyszert vagy megtenni az utat a tóig (noha a múltkori szalonnasütéskor a tűz elől kaptuk vissza a tolókocsiját). Már csak ül a kerekes székben, egykor szellemi párcsatákban brillírozó szája sarkából nyál csordogál, a tekintetében még némi fény, ha a fiát nézi - és ott a néma vád, ha engem. Tudom, hogy mit vár tőlem, és tudom, hogy nem fogom megtenni, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez így helyes.

7 Tovább

Egy idegen neveli a gyerekemet

Anyuka, tehát nekem innen húzás van 
Lizát eleve úgy ismertem meg, mint gyerekét egyedül nevelő anyukát. Amikor először hallottam tőle a kislányáról, fura volt, mert Liza mindennek kinéz, csak épp anyukának nem. A környezet sem volt túl anyukai, egy művésztársaság éjszakai kocsmatúrájába csöppentem bele, ahol bemutattak neki. Akkor még nem tudtam, hogy életem szerelmével állok szemben, és bár lenyűgözött a nő, eszembe sem jutott potenciális partnerként, hiszen még azon az éjszakán szó esett a lányáról, gondoltam, anyuka, bonyolult apai viszonyokkal, nekem innen húzás. Úgyhogy nem férfi-nő, hanem ember-ember beszélgetett hosszú órákon át azon a varázslatos budai éjjelen.

idegen nevelőapa

Az esküvőmön született egy lányom 
De nem tudtam szabadulni a bűverejétől, beszélgetni akartam vele, mellette lenni, érezni azt a különös fílinget, amit áraszt magából. Felhívtam, elhívtam, este estét követett, én meg már rég tudtam, hogy menthetetlenül beleszerettem, de úgy tettem, mintha csak barátként érdekelne. Frászt. Azért egy nő, aki ha pasi lenne, a legjobb-fej-barátom lenne, bombázó, hát ne számítson rá, hogy mindenféle hátsó szándékok nélkül hívja találkára az ember. Este estét követett, a „barátságunk” pedig egyre szorosabb lett. Már nem is a derekára omló szőke hajzuhataga, smaragdzöld szemei, természetesen-telt ajkai, magas, vékony alakja volt fontos, már nem. A nő érdekelt, mindenestül, a bonyolult lelkivilága, nem kevésbé bonyolult gondolatai – úgy éreztem, ez az az elme, amit kutatni szeretnék életem végéig. Nyolc hónapnyi ostromlás után megkértem a kezét, és bár akkor még nem mondott igent, később megtette. Ám nemcsak egy csodás feleségem, de egy 8 éves kislányom is született az esküvőnk napján.

idegen nevelőapa

Egy idegen férfi nyakában ül a lányom 
Borit, a kicsi lányt akkor már elég jól ismertem. Sok-sok közös élmény kötött össze bennünket, hétvégi programok, ottalvós reggelek, vidám vacsorák. Liza nehezen engedett be életének ebbe a részébe, tudtam róla, hogy az apja akarata ellenére vállalta a kicsit, és hogy évekig azért nem létesített kapcsolatot, mert szerette az apát és nem akarta őt bántani. „Az a kép lebegett a szemem előtt, hogy jön az apja, a kislány meg egy idegen férfi nyakában ülve, kacarászva és boldogan várja őt. Milyen érzése lenne az apjának?”-mondogatta. Persze nyugtatgattam őt, magyarázgattam, hogy emiatt nem dobhatja el magától a boldogságot. Mélyen belül pedig egetverő hülyeségnek tartottam a dilemmáit. Egészen addig, amíg valóban elő nem állt a fura helyzet, jelesül, hogy Bori tényleg a nyakamban ülve várta az apját.

idegen nevelőapa

Mocskos pedofil lettem 
Életem legkínosabb pillanata volt. Ott állunk a kertben, annak a háznak a kertjében, amit ő sosem engedhetne meg magának. A lányával a nyakamban, akit sosem akart, és akivel kevesebb közös reggelije volt, mint nekem. Akit -ez az igazság- jobban ismerek, mint ő, és szorosabb kötelék fűz egymáshoz bennünket. A pasi gyűlölt, tisztán láttam, és meg is értettem. Még aznap kapott egy sms-t Liza, durvát, mocskolódót, engem egy haszonleső, mocsok pedofilnak beállítva. Mindketten kiborultunk, de egyikünket sem ért váratlanul.

idegen nevelőapa

Ezért nehéz más gyerekét nevelni 
Nem, jól tudtam én, hogy ezzel szembe kell majd néznem. Az apa dühével, csalódottságával, gyűlöletével – és bizony a pedofília vádjával is. És ezzel: folyamatosan. Nekem ez a legnehezebb a más-gyereke nevelésében: nem kaphatom fel örömömben úgy, hogy ne figyeljek, hogyan érek hozzá. Nem ültethetem az ölembe óvó belső felhangok nélkül, nem dobálhatom úgy a vízben, hogy ne vigyáznék a félreérthetőségre. Pedig nekem ő csak egy kislány, gyerek, kábé olyan, mint a tanároknak egy-egy kedves tanítványuk. Vagy épp lakótárs, egy harmadik, elképesztően színes egyéniség a mindennapjainkban, aki nélkül már nem bírnék élni. Imádom őt és azt hiszem, ő is engem, ölelném, csókolnám a szeretetben, persze, csak óvatosan teszem. Tudom, hogy idővel valóban a saját gyerekemnek fogom érezni, ha nem érzem már most is annak. (Főleg, mert Liza nem akar több gyereket, és nem hinném, hogy rá tudom venni valaha is). Izgulok a versenyén, éjszakánként felkelek, ha rosszat álmodik, és úgy nyugtatom meg, hogy közben a szívem szakad kis testének reszketése miatt, jobban aggódom, mint az anyja, ha beteg, és egészében: imádom felfedezni kicsiny világa minden részletét, de már ezt a mondatot is javítani akartam, nehogy félreérthető legyen. Szóval: ez sosem múlik el? Az apával szembeni bűntudat, a pedofília vádjának elkerülése, a folyamatos „külső szemmel nézem magunkat és vigyázok” felügyelő gondolatai? Azt hiszem, nem, vagy majd csak akkor, ha Bori a vőlegénye oldalán nevet rám. És ezt nekem senki se mondta – hogy „gyerekes nővel kezdeni” ezt jelenti. Mert nekem nehéz, semmi más miatt, de a gyerek apjának „kifosztás”-érzése, a gyerekkel való kapcsolat óvatossága miatt igenis: nehéz.

2 Tovább

mindmennaplo

blogavatar

Feleségemmel párhuzamosan (mindennaplo.reblog.hu) írom mindennapjaink kapcsán felmerülő gondolataimat, társszerzőm pedig legjobb barátom, szóval ez egy pasiblog:)

Utolsó kommentek