Ha apám nem lenne, ki kellene találni. Nem is tudom, ki találhatta volna ki: egyaránt hajaz Marquez különc hőseire, Dosztojevszkij nagyduhaj Dmitrijeire, Mikszáth dzsentrijeire, Jókai tékozló nemeseire vagy Rejtő svihákjaira.

bukásDisznóvágás bicskával és nyitott koporsó
Persze gyerekként még csak annyit tudtam, hogy ha nem lenne, ki kellene találni. Ezt hallottam, amikor autóval ment valahová, de busszal jött vissza, mert elfelejtette, hogy már újra van jogsija. Ezt, amikor félrészegen megéhezvén zsebkést döfött a téesz disznajába, hogy aztán az, hátán csimpaszkodó apámmal visítva végigszáguldjon a falun. Ezt mondták, amikor másik táborba vitt véletlenül, amikor egyetlen kártyapartiban elvesztette a vadonatúj Golfját, vagy mikor a frászt hozta mindenkire, mert hajnalok hajnalán nyitott koporsóban, cigányzenével végigvitette magát a főúton, csak hogy érezze, milyen lesz majd. Mégsem ezekről susmorogtak a legtöbbet a kispadokon, hanem a meggazdagodási kísérleteiről – és persze bukásairól.

A Nagy Gombapince project 
Apám ugyanis úgy ugrott a kapitalizmusba, mint kisgyerek a medencébe. Hassal, háttal, fejjel, csattanva, mélyre úszva, magasra ugorva, habzsolva mindent, ami jön. Emlékszem, a legelső falrengető ötlete a gombapince volt. Mire anyám hazajött a munkából, a kert közepén egy hatalmas üreg tátongott, félig lebetonozva, és mindent elleptek a munkások hadai (naná, téesz-vezír volt, minden háztáji munkát így oldott meg: anyámmal felosztották egymás közt, majd apám fogta, és a maga részére melósokat hívott, akik sörökért, borokért, ezért-azért elhordták a havat, megmetszették a szőlőt, átfestették a kerítést). Anyám ordított (pláne mert a pénzt az ő dugikészletéből kölcsönözte), apám égig érő lelkesedéssel ecsetelte, hogy de hát mi itten most majd meggazdagszunk. Ezt demonstrálandó, másnap szabadságot vett ki, és egész nap a kertben ülve bámulta A Nagy Gombapincét. Merthogy majd ő kilesi, mikor honnan süti meg a Nap. Jegyzetelt bőszen, intézkedett, nagy zsákok érkeztek, pincébe hordattak, kiboríttattak (velünk egyetemben). Telt az idő, gomba sehol. Már rég lennie kéne, de még sehol. Apám mérgében kapta az összes földet, kiszórta a kertbe, és bejelentette, hogy akkor a pincéből ezennel úszómedence lesz, ő pedig inkább videótékát nyit. (Nota bene: 2 évvel később a kertben térdig jártunk a gombákban).

bukásMajd hozok Törökből! 
És lőn. Garázs kipucol, polcokkal telerak, szolgáltató szerződést köt, érkeznek a filmek, a falu hangosbemondójában elhangzik az ige, miszerint immár kis falunkban is lehet otthon mozizni ócsó pénzért.
De ha már vevőkör, nosza, bővítsük ki. Apám utazásszervezővé is avanzsált közben, s megszippantotta, hogy milyen jó kis haszon van a török árukon. Nosza, megyünk Törökbe! Aranyak, bőrkabátok, kosztümök (egybevarrva a blúzzal, ilyet se látott még a nép, komplett kis esküvői szett, én mondom!), tigrises faliszőnyegek, Impulse dezodorok, pisztácia, donaldos rágó, felül csíkos fehér cérnazokni, akár szandálhoz pöpec, suhogós melegítők, kész Kánaán.
Persze Apám épp olyan üzletember volt, amilyen ez várható volt: rosszul rendelt be (1000 lábtörlőt a 700 házat számláló településbe, évekig osztogattuk), megbukott a határon, eldorbézolta a hasznot, hitelezett boldog-boldogtalannak, ingyen szuveníreket osztogatott, és hát nőkkel-kocsmákkal-kártyapartikkal teli életmódja sem volt épp költségkímélő.

bukás
Én vagyok én, a kocsma közepén 

Vakarta is a fejét, mi legyen, már nem megy úgy a bolt, panaszkodott éppen német barátainknak, akik a kertünkben állították fel lakókocsijukat. Itt, nálunk jóformán csak a kocsmák mennek, az alig kétezres falu 7-tel büszkélkedik. Talált, süllyedt: legyen egy nyolcadik, világosodott meg apám. A németekkel kézrázás, üzletkötés, a lakókocsi marad, talponállónak. Így is lett, majd a kocsma szép lassan átvette a videótéka-vegyesbolt helyét, alattomban szaporodtak a kerti asztalok, kiszorították a parfümöket, fülbevalókat, selyem adidasokat, végül anyámat és a családot is, az egész házunk-kertünk egyetlen nagy kricsmivé lett, amelynek közepén persze apám koccintgatott az ingyenpiákkal traktált pillanatnyi haverokkal.

bukásA nagy tékozló hazatér - vagy mégsem? 
Ez így ment évekig, míg szépen le nem amortizálódott minden, apámmal az élen, aki egy átmulatott súlyos éjszaka után, ami csaknem a végső lett, szép komótosan összeszedte a holmiját, bőröndbe gyömöszölte, megivott még egy utolsó unicumot, és felszállt a buszra, ami az elvonó előtt tette le. Ennek már 20 éve, azóta nem iszik, eltűntek az éjjeli pillangók, a kártyapartik, őrült duhajkodások, ahogy eltűnt apám életében legalább 5 háznyi vagyon (minden családtagnak jutott volna egy), a saját háza, a pozíciója és persze a nyugodt, szép családi élet úgy mindenestül a mi gyerekkorunkból.
Mégsem haraggal vagy csalódással nézzük a már megőszült, elcsendesedett nagypapát, aki most ott ül újonnan megteremtett kicsiny kertjében, és az emlékezés fényeivel a szemében legelteti tekintetét a rózsákon. Mert azok a fények huncutul csillannak fel, és mert tudjuk, ő egyszerűen ilyen: az elvonó után sem lett alapjában véve más, továbbra is folyton üzletel (alkohol befolyásoltság híján kevésbé rosszul), ugyanúgy hitelez mindenkinek, akin megesik a szíve, és bölccsé lett homloka mögött ma is meggazdagodási tervek kergetik egymást szédítő ütemben. Apának, pláne férjnek borzasztó volt – de szegényebb lenne a világ, ha nem szaladgálnának benne hozzá hasonló, különös figurák, és az lenne a zaklatott gyerekkorunk is, ha apám nem tette volna az egészet egy furcsa regény kalandos fejezetévé. És ma már egészen más hangsúllyal él bennem a mondat, akárhányszor meglátom őt: bizony, ha nem lenne, ki kellene találni.