mindmennaplo

Egy apa nyílt levele a nőkhöz 

Lakótelepen nőttem fel, nem is akármilyen kortársi közegben: a környék „fenegyerekei” voltunk, nyomkodtuk a kapucsengőket, bemásztunk az építési területre, konzervdobozt kötöztünk a macskára, kereket szúrtunk ki, csokit loptunk a félvak Margitka bódéjából. Legalábbis sokáig azt hittem, csak ezeket követtük el. Mert az valahogy természetesnek tűnt, hogy a lányok után füttyögtünk, beszólogattunk, buszon melléjük ültünk, hozzájuk nyomakodtunk, suliban mentek a „fogdosásos csörték”, még listánk is volt, kinek hány lányt sikerült „megcsöcsörésznie”.

Középiskolában sem voltak sokkal különb időtöltéseink, ott már azt striguláztuk, hányójukat vittük a művház mögötti fészerbe. A lányokat egyszerűen testnek tekintettük, és ez még akkor sem igen változott, amikor pedig bennünket is eltalált Ámor nyila. Persze később megkomolyodtunk, mindenki családot alapított, nem is igen gondoltam már ezekre az időkre.

Egészen addig, amíg a hatodikos lányom sírva nem jött haza az iskolából, mert a fiúk fogdosták. A lányom visszahúzódó, félénk, rendkívül érzékeny teremtés, aki az elmúlt nyáron bizony elég látványosan nővé fejlődött. Rögtön az első iskolai napon ezt a fiúk nyilván szóvá is tették. Most január van, és a megpróbáltatások tanári közbenjárásokra sem sokat enyhültek. Nem telik el úgy hét, hogy ne jönne letörten haza valami beszólás vagy kéretlen érintés miatt. Szorong, a melle miatt görnyedten jár, a tesiórákat gyűlöli, az utcán riadtan siet el a munkások mellett. Apaként tehetetlen dühvel nézem mindezt. Mondhatjátok, hogy itt a karma, lám, visszakaptam, és így is van, ám ezen túl valamit tenni is kellene. Nem tudom, mit lehetne. „A fiúk már csak ilyenek”, nem? Talán célirányos neveléssel? Annak folyamatos sulykolásával, hogy a nő teste szentség, minden ember teste szentség, amihez csak az ő hozzájárulásával érhetünk? Következmények kiszabásával akár egy szándékos mellhez érés miatt is? Nem tudom. Én a magam részéről megteszem, amit megtehetek, és legalább nyilvánosan bocsánatot kérek.

Sárika, kérlek, bocsáss meg, hogy a matekórákon a vonalzóval a nadrágod derekát húzogattam és a melltartód nyitogattam. 

Juditka, Piri, Zsófi, Erzsi, Mara, Kati, Juli és még sokan mások, megkövetlek benneteket azért, amiért a blúzotok alá nyúltam, szoknyátokat húzkodtam, feneketeket markolásztam, hiába kergettetek végig érte százszor is a suliudvaron.

Lányok, akik szerelmet remélve bújtatok velem ágyba, hogy aztán többé ne halljatok rólam, kérlek, bocsássatok meg.

Hogy a haveroknak a legvulgárisabb szavakkal ecseteltem együttlétünket, durva túlzásokba esve, bocsássatok meg. 

Hogy nemcsak egymással beszéltük meg, melyikőtökkel mit tennénk, de nektek is tudtotokra adtunk folytonos beszólásainkkal, bocsássátok meg.

Ti lányok, akik után fütyültünk, akik mellé a buszülésre zuttyantunk, akik mögé a tömött villamoson tolakodtunk, bocsássatok meg.

Jankák és Krisztinák, Annák és Zsuzsák, csitri lányok és érett nők, remélem, egyre többen kérünk tőletek bocsánatot. És egyre többen tanítjuk majd a fiainknak, hogy a nőhöz így közeledni igenis bántalmazás, legyen az verbális vagy tettleges. Mert az sokkal jobban fog fájni, ha a saját lányának a könnyes tekintete mutatja majd meg, hogy ez mennyire így van.