Amikor nulla az esély a gyógyulásra
A gyerekkori legjobb barátom Huntington kórban szenved. Ez az a bizonyos betegség, amellyel Tizenhármas küzd a Dr. House-ban. A valóságban ez a küzdelem persze jóval durvább – Péter 30 évesen tudta meg, hogy a gyilkos betegséget neki is továbbörökítette apja, akinek végignézte gyötrelmes haláltusáját. A Huntington szörnyű, kegyetlen betegség az érintettnek és a családjának egyaránt. Fokozatosan veszi el az ember méltóságát: nehezítetté válik a mozgáson túl az evés, nyelés, beszéd, sőt, a gondolkodás is, demencia alakulhat ki. Péter már 10 éve harcol a kórral, nem tud egyedül öltözni, enni, járni, a beszéde alig érthető, de a gondolkodása, ha lassult is, még mindig a helyén van. És akárhányszor meglátogatom, pontosan tudom, mit gondol rólam. Hogy áruló vagyok.
Éveken át azért könyörgött, hogy öljem majd meg
10 éve még aznap eljött hozzám, ahogy meglett az eredmény. Rettenetesen össze volt törve, de talán kétségbeesettebb volt attól, hogy nem segít majd neki meghalni, mint magától a diagnózistól. És ezt akarta tőlem: ígéretet arra, hogy megteszem majd, amit meg kell, ha itt van az ideje. Nem heteket és hónapokat – éveket vitáztunk a kérdésről. Amíg lehetett, amíg bírt beszélni, érvelni, volt ereje győzködni és kifejezni az érzéseit, megfogalmazni a meglátásait. Mindketten hívő emberek vagyunk, noha más módon, de azok. A vitában nem két ellentétes vélemény állt szemben, hanem a kételyeink, bizonytalanságunk a „mit szabad”-ban, a felelősségben, a megoldások létezésében.
Kérdések, válaszok nélkül
Dönthetünk-e Isten helyett? Ha nem, akkor hogyhogy elfogadhatjuk az orvosi kezeléseket? A kemoterápiát vagy a sejttranszplantációt sem Isten találta ki. Akkor nem arról van szó, hogy mesterségesen meghosszabbítjuk azt időt, amit eleve kijelölt számunkra?
Másrészt viszont van-e jogunk a fájdalmas haldoklás elől elmenekülni? Nem ki kell-e ezt is „vajúdni”, nem lehet, hogy meg kell szülnünk a halált? Mert ha nem tesszük, karmikusan nem rójuk le a tartozást, és újra meg kell tennünk?
És van-e jogunk ráterhelni egy másik emberre ezt a felelősséget? Beleírni élete történetébe egy olyan epizódot, amelyben megfoszt az életétől valakit, egy olyan részt, amely örökre meghatározza azontúl a személyiségét?
De van-e jogunk a családunkat kitenni annak, hogy éveken keresztül a mi haláltusánkat élje? És a legjobb barátunkat az eutanázia megtagadásával annak, hogy elvegyék tőle a méltóság utolsó morzsáit is? És van-e joga a társadalomnak, hogy megszabja, hogyan halhatunk meg? Mennyire a sajátunk az életünk?
Ha igazán jó barát lennék, eutanizálnám?
Kérdések, kérdések, amelyekre végül sosem találtunk megnyugtató választ. Az idő pedig egyre haladt, ahogy Péter állapota is előre. Ma már nem tudná a szájához emelni a kezét, hogy bevegyen egy marék gyógyszert vagy megtenni az utat a tóig (noha a múltkori szalonnasütéskor a tűz elől kaptuk vissza a tolókocsiját). Már csak ül a kerekes székben, egykor szellemi párcsatákban brillírozó szája sarkából nyál csordogál, a tekintetében még némi fény, ha a fiát nézi - és ott a néma vád, ha engem. Tudom, hogy mit vár tőlem, és tudom, hogy nem fogom megtenni, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez így helyes.
Utolsó kommentek